Washington a folyón

1976-ban, az Egyesült Államok függetlenségének 200. évfordulójára négy blokk került kibocsátásra, amelyeknek eredetileg híres festmények. A bélyegblokkon Emanuel Leutze (1816-1868) német-amerikai festő 1851-es Washington átkel a Delaware folyón című festménye látható. A kép egy 1776. december 25-26. közötti pillanatot ábrázol, amikor George Washington tábornok, az USA későbbi, első elnöke meglepetésszerű támadást indít a britek mellett harcoló német csapatok ellen, amiből kialakult a trentoni csata. Az ütközetet 26-án reggel vívták és az amerikaik fölényes győzelemmel nyertek, sőt sikerült majdnem az összes németet elfogniuk. A képnek több verziója is van: az egyik a brémai Kusthalle gyűjteményébe tartozott, de ez megsemmisült egy 1942-es brit bombázáskor, egy másik a Fehér Házban volt sokáig, de mára egy minnesotai múzeumot díszít, illetve a képen is látható, 3,7 x 6,4 méteres festmény a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban van. A grandiózus mű közepre Washington és a zászlót tartó James Monroe hadnagy, az Egyesült Államok ötödik elnöke került, illetve egy skót, földműves, indián, férfinek öltözött nő, vadász és afroamerikai is, akik az újonnan születő ország népességét jelképezik. Érdekesek a festmény pontatlanságai: az átkelés esőben történt éjszaka, a folyót Leutze a Rajnáról mintázta, de a Delaware nem így fagy be, az eredeti csónakok magasabb szélűek voltak és kevesebb embert szállítottak, lovakat és ágyúkat pedig egyáltalán nem. Végül, a képen látható zászló a független USA első zászlaja, de ekkor még egy korábbit használtak.  

Fregattmadarak

Öt fregattmadárfajt különböztetünk meg, amelyek az összes trópusi és szubtrópusi óceánon megtalálhatók. Mindegyik tollazatában dominál a fekete, villás farkuk és hosszú kampós csőrük van. A fiókák fehérek, míg a tojók hasa, alhasa ugyancsak fehér tollakkal borított. A hímeknek látványos piros légzsákjuk van, amiket párzáskor felfújnak, így udvarolnak a tojóknak. Szárnyfesztávolságuk elérheti a 2,3 métert, ami testsúlyukhoz képest rekorderré teszi őket. Heteken keresztül tudnak vitorlázni a tengerek felett halat és tintahalat keresve, de más madarak fiókáit is elragadják. A fregattmadarak kolóniákban élnek, ahol a számuk az ezer főt is kiteheti, és fákon fészkelnek általában 10-30 fős csoportokban. Évente egy tojást rak a tojó és a hímmel együtt nevelik fel a fiókát akár egy éve át is. Ezzel ők gondozzák minden madár közül a legtovább utódjukat. A madaraknak évek kellenek mire elérik a felnőttkort, addig nem is szaporodnak. A képen látható 2010-es bélyegsor az Ausztráliához tartozó, az Indiai-óceán keleti felén fekvő, Jáva szigetétől 350 kilométerre délre található Karácsony-szigeten élő Karácsony-szigeti fregattmadarat mutatja be. Rendkívül kicsi élőhelye miatt a faj súlyosan veszélyeztetett, nagyjából 7 ezer példány él belőlük. Ennek szárnyfesztávolsága átlagosan 2,15 méteres, tollazata barnás fekete. A tojó nagyobb testű, mint a hím, táplálékuk nagy részét pedig repülőhalfélék teszik ki. Régen a szigetlakók húsukért fogyasztották a madarakat, tollukat pedig díszként használták. (A bélyegek a Természetvédelmi Világalap [WWF] logójával jelentek meg.)  

Derbent, a legrégibb orosz város

Derbent a Kaukázus keleti felén, a Kaszpi-tenger partján fekvő 119 ezres város, Oroszország legdélibb és legrégebb óta lakott települése. Már ötezer évvel ezelőtt, a bronzkorban is éltek itt emberek, kétfalú erődítményét pedig 1500 évig folyamatosan használták, a leghosszabb ideig bármelyik település közül. A Nagy Sándor kapuinak nevezett, maradványaiban fennmaradt városfalak védték a települést az északról érkező barbároktól. A falak 9 méter magasak és szélesek voltak, köztük kapukon át lehetett a városba jutni. Mindez azért volt fontos, mert a település egy három kilométer széles földsávon található a tenger és a hegyek között, így a Közép-Ázsia (Iráni-fennsík) és Kelet-Európa (sztyeppék) közti szárazföldi kereskedelem itt haladt át. Mai nevét az 5. század végén vagy a 6. század elején kapta, amikor perzsa fennhatóság alá került. A darband jelentése „zárt kapuk". Számos nép uralta a várost, akik mindig valami kapuval kapcsolatos nevet adtak neki, míg nem 1813-ban az oroszoké lett, most pedig az Orosz Föderációhoz tartozó Dagesztán része. A város 12. századtól épített citadellája és óvárosa, városfalai (köztük a 30 darab, 20 méteres magasságú északi tornyok maradványai) 2003-ban lett a Világörökség része. A 12. században nem csak perzsa, arab, mongol és kaukázusi népek, de zsidók is lakták a várost. Az utóbbi évek radikalizálódó iszlámja miatt a zsidóság népessége 2016-ra 1300 körülire csökkent a 17 évvel korábbi 13 ezerről. Sajnos a vidék politikai instabilitása miatt kevés turista látogatja meg ezt a rendkívül különleges várost. A képen látható orosz bélyegblokkot 2015-ben adták ki és az egyik Nagy Sándor kapu látható rajta.  

Testvérem, a színész

Osztrákok Hollywoodban a címe annak a bélyegsorozatnak, amit évek óta kibocsát az Osztrák Posta híres szülötteikről. A filmipar kiemelkedő alakjai közül a képen látható két bélyeg egy testvérpárt mutat be. Az első bélyegen látható Maria Schellt (ez a bélyeg az előbb említett sorozat része), valamint öccsét, Maximilian Schellt. Az 1926-os születésű Maria a német filmipar egyik csillaga volt az ötvenes és hatvanas években. 1954-ben Az utolsó híd című háborús filmben nyújtott szerepéért Cannes-ban, a Patkányfogóért pedig két évvel később Velencében nyert díjat. Játszott A Karamazov testvérek és Az akasztófa című amerikai filmekben, Visconti Fehér éjszakák című filmdrámájában és az 1978-as Supermanben. Kiemelkedő tehetségével Schell korosztályának egyik legelismertebb színésznője volt, igazi bálvány, akire milliók akartak hasonlítani. Magánéleti problémái miatt 1991-ben öngyilkosságot kísérelt meg, majd többszöri agyvérzése után tüdőgyulladásban hunyt el 2005-ben. Maximilian (1930-2014) gyerekkorát is meghatározta svájci-osztrák szüleinek műkedvelő élete. Ő is színpadi színészként kezdte pályáját, úgy, mint nővére, majd német filmekben játszott. A férfit hamarosan felfedezte Hollywood. Első amerikai filmje az 1958-as Oroszlánkölykök volt, ami után gyakran játszott háborús és háborúellenes filmekben. Második filmje az Ítélet Nürnbergben volt, amiért Oscar-díjat kapott egy védőügyvéd megformálásáért. Újabb jelöléseket kapott az Ember az üvegkalitkában (1975) és a Júlia (1977) című filmdrámákért, de eközben Hamletet játszotta színpadon hatalmas sikerrel, két Oscar-díjra is jelölt filmet (Első szerelem, Gyalogjáró) rendezett, kiemelkedő koncertzongorista volt, és 2002-ben nővéréről, akihez nagyon közel állt, dokumentumfilmet (Nővérem, Maria) forgatott. További kiemelkedő filmjei: Altona foglyai, A Topkapi kincse, Az Odessa ügyirat, A híd túl messze van, Sztálin. Az utóbbiban Vlagyimir Lenint alakította, amiért Golden Globe-díjat nyert, de eljátszotta Nagy Pétert, Albert Einsteint és Simón Bolívart is. (Az első bélyeget 2015-ben, a másodikat, ami Arnulf Rainer [1929-] osztrák absztrakt festő képe, 2008-ban adták ki.)

Vándormadarak

Négy tengerparti vándormadár került erre az 1989-es négyestömbre, amit a csendes-óceáni Marshall-szigeteken bocsátottak ki. A bal felső sarokba egy vándorcankó került, amit szürkés szárnyairól, hátáról és fehér szemöldökéről lehet felismerni. A madár nyáron Oroszország távol-keleti felétől egészen Kaliforniáig megtalálható, télen viszont délre vonul, egészen Ausztráliáig. A tojó négy, olajzöld tojást tojik, kikeltésében a hím is segít. A vándorcankó melletti madár a kőforgató, ami az egész északi félgömbön megtalálható. Ez a rigótermetű madár a tengerpartok menti tundrákon költ, nevét pedig onnan kapta, hogy a köveket felforgatja, hogy az alatta levő csigákat, rákokat, rovarokat elfogyassza. Vonulásakor hazánkban is előfordul, eszmei értéke 25 ezer forint. A alsó sorban az ázsiai pettyeslile látható, Mint társai, ez is a földön fészkel és rovarokkal, illetve kisebb tengeri élőlényekkel, sőt bogyókkal is táplálkozik. Ezek a madarak 3-4 nap alatt Alaszka és Hawaii között 4800 kilométert repülnek egyhuzamban. Az utolsó faj a nagyobb rajokban élő fenyérfutó, ami az Északi-sarkvidék lakója. Homokos tengerpartokon, 3-4 tojást rak a földben levő mélyedésbe, de mire a fiókák megtanulnak repülni, már indulnak is délre, akár Brazíliáig is. A bélyegeken a madarak nevei latinul, angolul és Marshall-szigeteki nyelven is olvashatók.      

A vulkanikus sziget kincsei

Új-Zéland két nagy szigete közül az Északi-szigeten található a Mount Tarawera nevű vulkán, ami egy 1886-os kitörése során átalakította a környező tájat: tavak alakultak ki és tűntek el, gejzírek és hőforrások jöttek létre.Ennek közelében fekszik Rotorua települése, ami akkor is és most is közkedvelt gyógyfürdő volt, meleg vízének és gyógyhatású pakolásainak köszönhetően. A képen látható 1993-as bélyegsor a helybéli különlegességeket mutat be. A legkisebb értéken a geotermálisan rendkívül aktív Waiotopu egyik ékköve, a Pezsgő-medence látható, ami nevét a benne bugyogó szén-dioxid buborékokról kapta. A 200 négyzetméteres medence az ásványoknak köszönhetően különböző színeben pompázik. Mellé a Pokol kapuja nevű terület érdekessége, a forróságtól bugyogó sármedence került. A hő megolvasztja a felszíni talajt, ebből lesz ez az szürke agyagos anyag. Az 1886-os kitörés sok új felszíni formát hozott létre. Ilyen a hideg vizű Smaragd-medence, ami nevével ellentétben nem mindig zöld, hanem kék és barna is. A Hakereteke vízesést az emberek is élvezik, mivel a kellemes meleg víz két méteres magasságból zúdul alá egy sekély tóba. Ezt követi a Warbrick-terasz, ami nevét egy helyi idegenvezetőről kapta. A földből feltörő meleg víz átfolyik a medencéken, amik a lerakódó szilikátásványoknak alakítanak ki. A legnagyobb értéken látható Pohutu gejzír a vidék legismertebb látványossága, ami 30 méter magasra lövi ki a forróvizet naponta akár hússzor.

A harmadik helyezett: Bánk bán

A napokban megrendezett Bécsi Nemzetközi Bélyegkiállításon (WIPA), ami világszerte az egyik legrangosabb filatelista összejövetel, bélyegszépségverseny kategóriában harmadik lett a képen látható, 2015-ös bélyeg, amit a Bánk bán megjelenésének 200. évfordulójára bocsátott ki a Magyar Posta. A bélyeg Rohn Alajos rézmetszetéből készült, amin Bánk és Gertrudis magyar királyné látható. Katona József (1791-1830) ötszakaszos drámáját valószínűleg az Erdélyi Múzeum című folyóirat legelső, 1814-es számának felhívására írta, amiben pénzjutalomban részesült volna az, aki egyedülálló, magyar témájú drámát ír. Az ősváltozat 1815-ben meg is jelent, de nem nyerte meg a versenyt, bár másik mű sem. Ezt követően Katona átírta a művet, a második, végleges változat 1820-ban jelent meg. (Az eredeti változatot csak 1913-ban találták meg.) Katona élete során a cenzorok nem engedték, hogy bemutatásra kerüljön a darab, így az csak 1833-ban Kassán került színpadra. De a nyomtatott verzióból sem fogyott, így a szerző inkább jogászként dolgozott tovább és feladta írói ambícióit. A Bánk bán az 1830-as évektől került több városban is bemutatásra, így lassan de biztosan hódította meg az érdeklődőket, a rajongókat. 1849-1858 között nem kerülhetett bemutatásra, de a tilalmat feloldották, így az érdeklődés újra megnőtt iránta. 1861-ben készült el a műből Erkel Ferenc operaváltozata, aminek szövegkönyvét Egressy Béni írta.