Karácsony a tengerparton

 Montserrat az Egyesült Királysághoz tartozó sziget a Karib-tenger északkeleti oldalán, ami arról vált híressé, hogy 1995-ben kitört a Soufriere Hills vulkán. A kitörés elpusztította az ovális sziget déli felét, ahova a mai napig nem lehet belépni. A főváros is északra került és új reptért is kellett építeni. 1988-ban a 102 négyzetkilométeres sziget madaras bélyegeket bocsátott ki karácsony alkalmából. A karácsonyi bélyegek gyűjtése egy jelentős témája a bélyeggyűjtésnek, hiszen nagyon sok ország bocsát ki nagyon sokféle karácsonyi bélyegeket. A bélyegblokk öt keleti-karibi dolláros értékére egy Audubon-vészmadár került. Ez a kis termetű, általában 30 centiméteres tengeri madár John James Audubon (1785-1851) amerikai ornitológusról, természettudósról kapta a nevét. Az apró tengeri állatokkal táplálkozó madár tudományos meghatározása nagyon problémás és a mai napig nem tisztázott. A tudósok nem tudták külön fajnak nyilvánítani a rá nagyon hasonlító egyéb vészmadarakat. A bélyegblokk keretében a nagy kolóniákban fészkelő csérféle, a barna noddi látható. Az első bélyegre a 20 centiméter hosszú pettyes billegetőcankó, ami nevét onnan kapta, hogy miközben lépked, farka fel-le mozog. Az Észak-Amerikában költő madár délre vonul télre, egészen Argentína északi feléig. A második bélyegen a kőforgató látható, ami egy rigó méretű parti madár. Nevét onnan kapta, hogy felforgatja a vízparti köveket, kagylókat és az alattuk levő csigákkal, rovarokkal, apró rákokat elfogyasztja. A madár tollazata párzási időszakban lesz rozsdabarna, fekete és fehér. Az Északi-sark vidékén él, innen érkezik délre. Hazánkban nagyon ritkán látható egy-egy példánya. Az utolsó bélyeg a piroslábú szulát ábrázolja. Könnyen felismerhető lábairól, tollazata azonban lehet barna és fekete-fehér. Trópusi madár, ami az Egyenlítő körüli mindegyik óceánon honos. A bélyegek jobb felső sarkában II. Erzsébet brit uralkodó, egyben Montserrat uralkodójának monogramja látható.   

Grönland madarai

Grönland zord időjárásához alkalmazkodtak azok a madárfajok, amik a képen levő, 1988-as grönlandi bélyegsorra kerültek. Grönland a világ legnagyobb szigete és Dániához tartozik, ami miatt kétnyelvű. Hivatalos itt a dán és a grönlandi nyelv, így a bélyegek is kétnyelvűek. Maga a Kalaallit Nunaat annyit tesz: a grönlandiak hazája. A bélyegeken egyébként a madarak latin nevei is olvashatók a másik kettő mellett. A legnagyobb testű sólyom, a 60 centiméter testhosszúságot is elérő északi sólyom került az első bélyegre. Ez a tundrákon és tengerpartokon honos ragadozómadár Kanada északi felétől egészen Szibériáig megtalálható. Több színváltozata is van, a fehértől a barnáig, a tojó pedig nehezebb, mint a hím. Jelenleg nem számít védettnek, mivel hatalmas területen él, viszont pár évtizeden belül minimálisa csökkenhet élőhelye a globális felmelegedés miatt. Bár hangja nem túl szép, a holló az énekesmadarak közé tartozik. Az északi féltekén honos nagytestű madár kétféleképpen szerzi a táplálékát: egyfelől dögevők, amik az elhullott állatok tetemeiből csipegetnek, másfelől vadásznak, főként kisebb emlősökre, rovarokra, de akár madarakra is. A harmadik bélyegre a rétisas került, ami Grönland délnyugati, tengerparti felén honos. (Ezenkívül Európában és Oroszország területén.) Ez a madárfaj nevével ellentétben szereti a nyílt vizeket, ahol kedvére vadászik halra és vízi madarakra, és aminek közelében fészkel. Csúcsragadozó, aminek élettere sajnos folyamatosan változik az emberek miatt. Az utolsó faj az Észak-Amerikában és Észak-Európában honos jeges búvár. Testéhez képest ennek a madárnak van a legkisebb szárnya, így a szárazföldön esetlen, illetve nehezen száll fel, azt is csak vízen. Ennek ellenére több ezer kilométert repül északról délre, majd vissza. Egész életében monogám faj, ami csak párja elvesztésekor kezd új kapcsolatba. Kora májusban rakja le tojásait, elsősorban kisebb szigeteken, mintsem tó-, vagy tengerparton.     

Madarak az egészségünkért

Az Új-Zélandi Posta 1959-től fogva bocsátott ki olyan madarakat ábrázoló, feláras bélyeget, ahol a felárat egészségügyi célokra használták fel. A bélyegek önállóan és kisívben is megjelentek, úgy mint a képen levő 1962-es és 1965-ös kibocsátások. Az első bélyegen a zöld testű és piros homlokú kecskepapagáj került. Ennek a madárnak több alfaja van a környező szigetvilágon, néhányról pedig kiderült, hogy önálló fajok. Legfőbb tápláléka gyümölcsökből és magvakból áll, de apró rovarokat is fogyaszt. Sebezhető faj, miután korábbi, egybefüggő élőhelye szétaprózódott, visszatelepítése pedig nem mindig  volt sikeres. Népszerű díszmadárként való tartása is. A mellette levő faj a déli-szigeti nyergesmadár, amit nagyon sokáig azonos fajnak hittek az Északi-szigeten élővel. Ez a 25 centiméter hosszú madárfaj nem túl jó repülő, így számos betelepített faj a kipusztulásig sodorta. Szerencsére több szaporítási programnak köszönhetően úgy tűnik megmenekült a kihalástól. Csőre alatt jellegzetes pirosas bőrfüggelék van, ami könnyen felismerhetővé teszi. Az alsó sorba az 1965-ös sor került, elsőként az új-zélandi nesztorpapagájjal. Magyar nevét latin nevéből a Nestorból kapta, maori neve pedig kaka, ami papagájt jelent. (Ismertebb rokonai a kea és a kakapó.) Elsősorban erdőségekben honos, de parkokban és fás kertekben is megjelenik. Bár nagyobb testű madár (38-44 centiméter hosszú) mégis veszélyeztetett a betelepített hermelinek miatt, amik rátámadnak és tojásaikat is elviszik és a darazsak miatt, amik a nektárt veszik el tőlük. A nesztorpapagáj nem minden évben költ, akár négy év is eltelhet a tojásrakásig. Bizonyos fák nektárjának és magjainak mennyisége is befolyásolja a szaporodásukat. Az utolsó bélyegre az erdős, de akár bokros területeken honos örvös legyezőfarok került. Ahogy neve is elárulja, gyakran tárja szét faroktollait, miközben folyamatosan ágról ágra röpköd. Nem félős, pár méter távolságra odaszáll az emberhez, hogy összefogdossa az ember által felzavart rovarokat. Az előbb említett madarak közül ez az egyetlen, aminek magas és állandó az egyedszáma. Mind a négy madár Új-Zélandon őshonos és mindegyik bélyegre az Új-Zélandon őshonos maori nyelven is ráírták a nevüket. A bélyegen olvasható „D" érték a latin denariusból jön és egy pennyt jelöl. (Ezt 1971-ig alkalmazták az Egyesült Királyságban és a Brit Nemzetközösség országaiban.) A felár a kisebb érték, amivel az egészségügyet támogatták.   

Brit baglyok

Az Egyesült Királyságban élő bagolyfajokat és fiókáit ábrázolja a képen levő bélyegsor, ami két ötöscsíkban jelent meg 2018-ban. Az első egy gyöngybagoly, ami a legelterjedtebb bagolyfaj a Földön, illetve az egyik legnagyobb területen honos madár. Az Antarktiszt leszámítva minden kontinensen honos, így rendkívül sok alfaja van. Éjszaka vadászik, viszont az angliai és csendes-óceáni szigeteken élő madarak nappal is. Elsősorban kisemlősöket fogyaszt, száraz, sivatagos területeken viszont rovarokat és hüllőket is. A második bélyegre a kuvik került, ami eredetileg eurázsiai faj volt, de több helyre, például az Egyesült Királyságba is betelepítették, ahol meghonosodott. Latin nevében az Athene Pallasz Athéné ókori görög istennőre utal, akinek szent madara volt. Kis termetű, nagyjából 22 centiméter hosszúságú bagolyfaj, ami kisebb madarakkal és kisemlősökkel táplálkozik. Szürkületkor hallható a macska nyávogására hasonlító macskabagoly hangja, ami innen kapta nevét. Erdőkben honos, de városokban is megtalálható. A tájékozódásban és vadászatban nem a baglyok látása a különleges, hanem az asszimetrikusan elhelyezkedő, szerkezetileg különböző füleik, amikkel tízszer jobban hallanak, mint az ember. A negyedik bélyegen a réti fülesbagoly látható, ami füves területek madara. Rágcsálókkal táplálkozik, fészkét pedig a földre építi. Ez a madár is hatalmas területen honos, Ausztrália és az Antarktiszt leszámítva minden más földrészen megtalálható. Az utolsó bélyegre az erdei fülesbagoly került, ami 2020-ban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szavazásán elnyerte az év madara címet. A leggyakoribb bagolyfaj hazánkban, ami elsősorban fülre hasonlító tollpamacsairól ismert. 35-40 centiméter hosszú madár, vöröses narancs színű szemekkel. A Magyarországon telelő baglyok száma magas: 631 településen 16 ezer példányt számoltak össze. A hatodik, a Brit-szigeteken is megtalálható bagolyfaj az uhu, ami viszont nem került a bélyegsorra.
 

Anyák napja másképpen

A Franciaországtól északnyugatra levő Csatorna-szigetek egyike Jersey és itt található a Durrell Vadvilágvédelmi Alapítvány és a hozzá tartozó, fajfenntartással működő állatkert, amit Gerald Durrell (1925-1995) brit természettudós, író alapított. A Jersey Posta számos alkalommal bocsátott ki a fajfenntartó intézményt népszerűsítő, állatokat ábrázoló bélyeget. A képen levő bélyegsor 1979-ben jelent meg és azért különleges, mert mindegyik bélyegen a kicsinyeivel kerültek ábrázolásra a veszélyeztetett fajok. Az elsőn a rózsás galamb látható, ami csak Mauritius szigetének bizonyos részein él. Nagyon félénk madár, ami napja nagy részét a lobkoronában tölti, így megfigyelni is nehéz. A betelepített emlősök és a hatvanas évek rendkívüli időjárása megtizedelte a fajt, 1991-re tíz vadon élő egyedet tartottak számon. A fajszaporító programoknak köszönhetően több, mint 400 egyede él már szabadon, így a madarat átsorolták a sebezhető kategóriába. Pozitív történet után egy szomorú, hiszen a mára három fajra osztott orangután élőhelye a folyamatos erdőirtások miatt állandóan csökken. A Szumátra és Borneó szigetein élő főemlős mára súlyosan veszélyeztetett állatfaj lett a számos, de közel sem elég vadvédelmi intézkedés ellenére. Hasonló helyzetben van a negyedik bélyegre került nyugati síkvidéki gorilla is, ami Közép-Nyugat-Afrikában honos. Ez a legkisebb méretű alfaj, ami a hegyvidéki erdőktől a mocsaras síkságokig megtalálható. Egyedszámát az orvvadászat, az erdőirtás és a betegségek miatt kritikusra csökkent. Az íbiszfélékhez tartozó tarvarjú egykoron gyakori faj volt Európában, de a kifejlett példányokat levadászták, tojásait pedig begyűjtötték étkezésre. Mára számos madárrezervátumot hoztak létre Európában, Törökországban és Marokkóban, hogy ezek a vonuló madarak ne haljanak ki. Több egyede él fogva tartva (kb. 2000), mint a vadonban (kb. 600), de a fajmentő program sikeres. Az Indiai-óceán déli felén található a Mauritiushoz tartozó Rodrigues-sziget. 108 négyzetkilométerén sehol máshol meg nem található állatfajok élnek, mint az utolsó bélyegre került Rodrigues-szigeti repülőkutya. A hetvenes évek trópusi ciklonjai tönkretették élőhelyüket, így majdnem kihaltak. A kilencvenes évekre sikerült stabilizálni az állományt, hetven egyedből már ezer volt, amikor 1991-ben hatalmas szélvihar pusztított a szigeten, ami megölte 80 százalékukat. Mára leginkább csak az időjárás viszontagságai fenyegetik őket, a szaporítóprogramok pedig hatékonyan működnek, így mára a veszélyeztetett kategóriába sorolták őket vissza. A bélyegeken II. Erzsébet oldalprofilja látható, aki a sziget uralkodója.

Dominika madarai

A képen levő, 2002-es dominikai bélyegblokk szerint a madarak rendkívül fontos szerepet játszanak az életünkben: népművészeti, vallási szempontból, ételként, bizonyos részeik tárgyként használhatók és röptük miatt tudósok is tanulmányozzák őket. A blokkban hat madár látható, amik nem kizárólag Dominika szigetén élnek, de ott is előfordulnak. Az legfelsőnek elég hangzatos neve van,ez pedig a remegő gezerigó. Nevét onnan kapta, hogy izgatott állapotban szárnyait nem csak csapkodni kezdi, de egész testével elkezd remegni. A mellette levő fehér madár a hókotinga, ami egy Közép-Amerikában honos erdei madár. 20 centiméter hosszú, gyümölcsevő faj, ami a fák lombjai közt él. A következő fajról sokáig azt hitték, hogy a pintyfélékhez tartozik, a tudomány azonban bebizonyította, hogy a sárgáscukormadár egy tangaraféle. 41 ismert alfaja van ennek a gyümölcsökkel és nektárral táplálkozó, Mexikótól Dél-Amerikáig honos madárnak. Az alsó sort a színes pápapinty indítja, ami színt csak második évére nyeri el. Régen népszerű díszmadár volt, mára szerencsére betiltották a kereskedelmét. Vonuló madár, ami az Egyesült Államok keleti és délkeleti részén él, a telet viszont a karibi térségben tölti. Folyók, tavak madara az örvös halkapó, ami Észak-Amerikában honos. Vízparti fák ágain ül, innen fürkészi a halakat, majd ha meglátta, lecsap. Az északon, elsősorban Kanadában élő példányok Közép-Amerikába és a karibi szigetvilágba vándorolnak. Az utolsó madárfaj az Észak-Amerika keleti felén költő tüzestorkú kolibri. Az átlagosan 10 centiméter hosszúságú madár nektárral és rovarokkal táplálkozik. A 3 grammos kolibri a tenger felett nem tud táplálkozni, így tartalékot szed magára, hogy a Mexikói-öböl feletti 800 kilométeres távolságot túl tudja élni.

Nepál madarai

1977-ben bocsátotta ki Nepál, a himalájai ország postája a képen levő bélyegsort négy különleges madárral. Az elsőn talán a legismertebb, a veszélyeztetett nagy szarvascsőrűmadár látható. A Himalájától él egészen Szumátra szigetéig. Nagytestű madár, 130 centiméteres hosszával és 180 centiméteres szárnyfesztávolságával. Érdekessége üreges szarva, ami felerősíti a hangját az esőerdőben. A 20 éves kort (fogságban az ötvenet is) is megélő madár elsősorban gyümölcsökkel táplálkozik, de elkapja a kisebb rovarokat, sőt emlősöket is. Költési időszaka egy hónapig tart, amikor egy faodúba zárja magát sárral és ürülékkel. Csak a feje látszik ki, ezalatt pedig a hím eteti őt is és a fiókákat is. A második faj a bóbitás vagy Wallich-fácán, ami nevét fején levő tolláról, illetve Nathaniel Wallich (1786-1854) dán botanikusról kapta. Az erdőségektől a füves pusztákig honos, ahol magvakkal, gyökerekkel táplálkozik. A varjúfélékhez tartozik a zöld kitta, ami méretileg 37-39 centiméter hosszú. Könnyen felismerhető, színes madár, amit sajnos kalitkamadárként is árusítanak. Elsősorban rovarokkal vagy tojással táplálkozik, élőhelye pedig a bambuszerdő, vagy a cserjés. Az utolsó faj a kizárólag Nepál középső részén élő tüskés rigótimália, ami a sűrű bozótos területeket kedveli. Ennek irtása miatt élőtere folyamatosan csökken. 1836-ban írták le először, aztán száz évig nem látták újra. Ekkorra azt hitték kipusztult, de az 1940-es évek végén újra találtak belőle állományokat.   

A szigeti karakara

A sólyomfélékhez tartoznak a karakarák, amik az Egyesült Államok déli felétől egészen Argentína legdélebbi pontjáig, Tűzföldig élnek. Mindemellett, az utóbbitól keletre fekvő Falkland-szigeteken is megtalálhatók. Viszonylag lassan repülő, dögevő madarak, amilyen a bélyegsoron levő tűzföldi karakara is. A nagyjából negyven centiméter hosszú, nyakán és mellén fehér tollazatú, egyébként fekete és barna madár nevét visító hangjáról kapta. A bélyegeket az Egyesült Királyság tengerentúli területeihez tartozó Falkland-szigeteken bocsátották ki 2006-ban. A szigetcsoport kisebb szigetein nagyjából 500 pár madár él, amelyek pingvin- és albatrosztelepek közelében fészkelnek. A földön levő fészekbe négy tojást rak, amik a tengeri madarakkal egy időben kelnek ki. Ragadozóként pingvin-, és albatrosztetemekkel, apróbb tengeri madarakkal táplálkozik, de megtámadja a fiatal bárányokat is. A sólyomfélékhez hasonlóan sokkal jobb színlátása van, mint az emlősöknek, így minden piros (húsra emlékeztető) tárgyra rárepül és megpróbálja elvinni. Ezen felül kiforgat a földből puhatestűeket, mint a legnagyobb értékű bélyegen levő kagylókat, de képes kukákból is kiszedni élelmet. A csoportokban élő madarak az embertől sem félnek, aminek köszönhetően az állataikat féltő gazdák könnyen leölték őket. Mára a madarak védettek, a karakarát pedig tilos megölni. 

Esőerdők ragadozói

Négy, a dél-amerikai Peruban élő ragadozómadár került erre a 2013-as bélyegblokkra. A sokatmondó hárpia nevet kapta a bal felső sarokba került sasféle, ami a második legnagyobb sasfaj a világon. Mexikó déli felétől Brazília déli feléig él ez a nagyjából 100 centiméter hosszú, akár 220 centiméter szárnyfesztávolságú madár. Rendkívül jól repül a dzsungel fái között, ahol ez a légi csúcsragadozó lajhárokra, majmokra, de kisebb állatokra is vadászik. A rengeteg erdőirtás miatt élőhelye egyre kisebb lesz, ezért veszélyeztetett fal. A bélyegen mellette legközelebbi rokona a karvalysas látható. Jóval kisebb faj, aminek jellegzetes bóbitája van. Kisebb majmokra, oposszumokra vadászik a fák közt. Az alsó sorban a díszes vitézsas látható, ami nem csak az esőerdők, de a nyílt, füves területek ragadozója is. Leginkább gesztenyebarna tollazata és bóbitája szembetűnő. Másfél méter széles fészkét nagyjából 30 méter magasságba építi ágakból, ahol egy tojást költ. Közeli rokona a nagyobb termetű inkasas, ami más ragadozómadár rokonaival ellentétben kígyókat nem fogyaszt, csak majmokat és nagyobb testű madarakat. Érdekessége ennek és az előbb említett fajnak, hogy a fiatal madarakon még nem barnák a tollak, hanem fehérek és szürkék, ezek felnőtté érésükkor változnak meg. Fészke ennek is óriási: két méter széles és egy méter mély, ahol egy-két fiókát nevel. Sajnos ez a faj is veszélyeztetett a fakitermelés mértéke miatt.

Díszmadarak

Évezredek óta tartanak színes madarakat kalitkában dekorációs célból, amik lehetnek énekesmadarak, mint a kanári, de papagájfélék is. Ezek közül válogat ez a 2004-es lengyel négyestömb. Az első bélyegen egy Kelet-, Délkelet-Ausztráliában őshonos Pennant-papagáj látható, ami nevét Thomas Pennant (1726-1798) walesi természettudósról kapta. A madarak szeretik az erdős területeket, akár a lakottakat is. Fiatalon zöld a tollazatuk, amiből felnőtt korra piros és kék lesz, de van a madárnak sárga változata is. A laposfarkúpapagáj-formák közé tartozik a mellette levő, jóval színesebb rozellapapagáj. Ez a faj is Ausztrália keleti felén honos, nevét pedig egy Sydney melletti településről kapta. Gyümölcsökkel és magvakkal táplálkozik és fák odvába fészkel. Kisebb kakadufaj a nimfapapagáj, ami Ausztrália fás, szavannás területein él. Nagy csapatokban él, díszmadárként pedig húsz évig is él. Alul a rendkívül népszerű hullámos papagáj látható, ami ugyancsak a szavannás területek lakója. Ez a legkisebb laposfarkú papagáj, aminek fehér, kék, sárga, színes háziasított változatai is vannak, de a vadonban élő a zöld és sárga tollazatú. 1840-ben hatalmas sikerre debütált díszmadárként Európában, szerencsére azonban 44 évre rá betiltották a kivitelét Ausztráliából, így nem pusztult ki. Az utolsó bélyegre három faj is került. John Gould (1804-1881) angol ornitológus írta le először a középen látható Gould-amandinát, amit néhai feleségéről nevezett el. A sokszínű díszpintyféle veszélyeztetett faj, aminek három színváltozata létezik. Az ausztrál füves vidékek lakója, és magevő: testtömegük 35 százalékának megfelelő mennyiségű magot esznek naponta. Bal oldalt az ugyancsak a díszpintyfélékhez tartozó zebrapinty alfaja az ausztrál zebrapinty került. A kontinensnyi ország 75 százalékán megtalálható, elsősorban füves területeken. Különleges tollazata miatt népszerű díszmadár. Az utolsó faj a rizspinty, ami Indonéziában őshonos. Tápláléka főként rizsből áll, így eredeti élőhelyéről szinte teljesen kiirtották, ezért sajnos veszélyeztetett faj. 400 éve tartják díszmadárként, így a legrégebb óta tartott díszpinty.   

Kerti madaraink

A Kárpát-medencében is megtalálható, kertekben is felbukkanó madarak láthatók ezen az 1993-as lengyel bélyegsoron. Az első a mezei veréb, amit 2007-ben Magyarországon az Év madarának választott a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület. Az elsősorban kisebb településeken és megművelt területeken élő madár állománya rendkívüli módon lecsökkent, így hazánkban, úgy, mint Európa-szerte, védett. A második madár a barázdabillegető, aminek számos alfaja mára önálló fajként kezelendő. Európában és Ázsiában honos, szereti a vizes területeket, de nem vízhez köthető madár. A harmadik bélyegen levő balkáni fakopáncs Közép-Kelet-Európa és a Közel-Kelet madara, ami hazánkban gyakori fajnak számít. Fákba vájja odúját, ahova 4-7 tojást rak. A második sort a pintyfélékhez tartozó tengelic indítja, ami 2017-ben volt az Év madara. Népi neve a stiglic, ami a német stieglitz-ből jön. Mint az előző fakopáncs, ennek is 25 ezer forint az eszmei értéke. Rendkívül intelligens állatfaj a seregély, ami számos hangot képes utánozni, többek közt az emberét is. Ausztráliába, Észak-Amerikába és Dél-Afrikába betelepítették vagy behurcolták, eredetileg eurázsiai faj. Bár rengeteg rovart fogyaszt, komoly károkra is képes, mivel szereti a gyümölcsöket is, többek közt a paradicsomot, ribizlit, szőlőt és az olajbogyót. A legkevésbé ismert madár a bélyegsoron a süvöltő, ami ugyancsak egy pintyféle. Magyarországban inkább vendégként érkezik télre, nagyon ritkák a fészkelő egyedei. Nevét jellegzetes hangjáról kapta a költési időszakban párban élő, egyébként csapatokban mozgó madár. 

Madarak Új-Zélandról

2000-ben jelent meg a képen látható bélyegsor, ami Új-Zéland veszélyeztetett, endemikus, azaz csak a szigetországban élő madarait mutatja be. Ezek közül kivétel az első bélyegen szereplő, sebezhető státuszú fehérkarmú vércse, ami a Mediterráneumtól, a Balkán-félszigeten át egészen Mongóliáig él. Ezt, és a legnagyobb értékű okaritói barna kivit ábrázoló bélyeget az Új-Zélandi Posta közösen bocsátotta ki a Francia Postával. Az öt kivifaj egyikként 2003 óta önálló faj, ami a Déli-sziget nyugati felének egy kis erdőségében él. A röpképtelen madár éjszaka aktív és egész életére egy párt választ magának. A második bélyegre a súlyosan veszélyeztetett narancshomlokú papagáj került, amiről a napokban érkeztek hírek. A nagyjából 300 egyedet számláló fajnál csak idén 150 fióka született, ami rekord, így a helyi hatóságok mindent megtesznek, hogy a kis madarakat megvédjék a ragadozóktól. Hasonlóan kevés egyedszámú a következő bélyegre került fekete gólyatöcs, ami ugyancsak a Déli-szigeten él. Az édes- és sós vizek közelében élő madarat számos veszély fenyegeti, többek között az élőhelyük csökkenése, vagy a betelepített állatok. A mocsarakban élő páfrányposzáta indítja a második sort. Ez az énekesmadár élete nagy részét a földön tölti, rossz repülő, ami 15 méternél nagyobb távot nem tud megtenni a levegőben. A vizes területek lecsapolása és a tojásaik megsemmisülése jelenti rájuk a legnagyobb veszélyt. A legendás bagolypapagáj vagy kakapó követi, aminek 142 egyedét tartják jelenleg számon. A rendkívül veszélyeztetett, röpképtelen fajnak minden példányát saját nevén ismernek a kutatók, akik évtizedek óta próbálják visszahozni ezt az éjszaka aktív papagájfajt a kihalás széléről. Sokan David Attenborough dokumentumfilmjeiből ismerhették meg ezt a különleges madarat. Az utolsó előtti bélyegen egy weka (veka) látható, ami egy csirke méretű, röpülni nem tudó guvatfaj. Ez is majdnem teljesen kipusztult, de a visszatelepítési akciók sikeresek voltak, így számos helyen megtalálhatók Új-Zéland területén.     

Állatok Jerseyről

Gerald Durrell (1925-1995) brit író (Családom és egyéb állatfajták) és zoológus 1963-ban alapította a mára a nevét viselő Jersey Vadvédelmi Alapítványt, hogy veszélyeztetett fajokat szaporítsanak, majd helyezzenek vissza eredeti élőhelyükre. Az alapítvány központja a Csatorna-szigetek egyikén, Jerseyn található, ahol Durrell először 1959-ben vadasparkot hozott létre. Mára a parknak évente 170 ezer látogatója van és nagyjából 130 faj 1400 egyede látható. A képen levő bélyegsort a Jersey Posta bocsátotta ki 1972-ben, jobb felső sarkában II. Erzsébet brit uralkodó sziluettje látható. A bélyegeken levő állatok mind tenyésztési és újratelepítési programok részei voltak, úgy, mint a legkisebb értékre került leggyorsabb szárazföldi emlős, a gepárd. Mára ez a ragadozó nem veszélyeztetett, mivel sikerült megóvni élőhelyét, továbbá olyan helyekre is visszatelepíteni, ahonnan kihalt. A súlyosan veszélyeztetett Bali-seregély a következő faj, ami csak az Indonéziához tartozó Bali szigetén él. A madár élőhelyének lecsökkenése okozta szinte teljes kipusztulását, így mára csak 100 egyedet tartanak számon, annak ellenére, hogy állatkertekben több él ennél. Az Andok az otthona a pápaszemes medvének, ami elsősorban növényekkel, gyümölcsökkel és kisebb állatokkal táplálkozik. A klímaváltozás, élőhelyének csökkenése és vadászata a kihalás szélére sorolta ezt a fajt, ami az egyetlen medvefaj Dél-Amerikában. A leghíresebb pápaszemes medve Paddington, amit rajzfilmekből és játékfilmekből ismerhetünk. Az utolsó bélyegre a tuatara vagy hidasgyík került. Ez az Új-Zélandon élő, 75 centiméter hosszúságú gyíkfaj egy igazi őskövület, ami a dinoszauruszok idejében is élt. Külsőleg olyan mint egy gyík, de belső felépítésében ősállatra hasonlít: többek közt a legősibb szívfelépítése van az összes hüllő közül, nincs külső hallójárata és van fejtetői szeme, amit pontosan nem tudni mire használ.

Gyereknapra gyermekév

Az Egyesült Nemzetek Szervezete 1979-ben úgy rendelkezett, hogy az év a Nemzetközi Gyermekév legyen. A cél az volt, hogy világszerte felhívják a figyelmet a gyerekek alultápláltságára, oktatáshoz való jogaira, valamint a nevelésükhöz való megfelelő környezetre. A Gyermekév húsz évvel azután került megrendezésre, hogy az ENSZ elfogadta a Gyermekjogi Nyilatkozatot és tíz évvel azelőtt, hogy elfogadta a Gyermekjogi Egyezményt, aminek kezdeményezését 1979-ben Lengyelország nyújtott be. Ugyancsak lengyel elképzelés volt a Mosolyrend nevű, nemzetközi kitüntetés is, amit gyerekek adnak át olyan felnőtteknek, akik sokat tesznek a gyerekekért. A Közép-Amerikában levő Costa Rica a Gyermekév alkalmából bocsátotta ki a képen levő bélyegsort, amin Európában és Ázsiában élő, énekes rigó fiókák láthatók. A bélyegsor mindegyik darabja légipostaérték.

Lengyel erdők madarai

Eredetire sikerült ennek a lengyel bélyegsornak a legkisebb értéke, ahol a nagyobb értékeken levő madárfajok egyszerre láthatók. Az első madár a zöld küllő, ami a harkályfélék családjának egy tagja. Erdei madár, de gyakran látni réteken, miközben a fűben keresgél rovarokat. A szajkó vagy mátyásmadár ismertebb faj, ami ugyancsak az erdők madara, de fás lakott területeken is megtalálható. Afrikától Európán át Ázsiáig hatalmas területen van az élőhelye, így szerencsére nem veszélyeztetett. A sárgarigó nem a rigófélék tagja, hanem a sárgarigóféléké, amik nagy része a trópusokon él. Csak májustól szeptember elejéig él hazánkban, aztán Afrikába vonul. A tarka tollazatú búbos banka került a középső faj, ami ugyancsak ismert madárfaj. Eurázsia lakója ez is, ami télre Kelet-Afrikába vonul. A délebben élő egyedek viszont nem vonulnak. A rovarokkal táplálkozó, lakóterületeken, kertekben, kisebb erdőkben is előszeretettel fészkelő kerti rozsdafarkú zárja a második sort. Észak-Európa és a Távol-Kelet madara a csíz, ami fenyőfákra építi fészkét. A Magyarországon megtalálgató példányok télre érkeznek Skandináviából, de pár száz példány állandó lakó. Az erdei pintynek számos alfaja van, mivel több kontinensen is megtalálható, de betelepítették Észak-Amerikába, Dél-Afrikába és Ausztráliába is. A legnagyobb értékre került faj pedig a városokban is gyakori, könnyen felismerhető széncinege, ami Európa és a tajgák énekesmadara. A bélyegeket 1966-ban bocsátotta ki a Lengyel Posta.

Gólyák egy mocsárvidékről

Namíbia 1990-ben vált függetlenné a Dél-Afrikai Köztársaságtól, a képen látható 1994-es bélyegek pedig az ország első madaras bélyegei. A gólyaféléket az ország északi felén levő Etosha Nemzeti Park hatalmas mocsárvidéke köti össze. A parkban levő mocsáron kívül szavannával és erdőkkel borított tájon sok száz madárfaj és emlős állat él. Az etosha a kiszáradt mocsárra utaló, „nagy fehér síkság"-ot jelent, aminek élővilága annyira különlegesnek számít, hogy már 1967-ben nemzeti parkká nyilvánították. Az első bélyegen a rózsás tantalusz látható, ami egy afrikai és délkelet-ázsiai gólyaféle. Magyar nevét onnan kapta, hogy Tantalosz görög mitológiai karaktert úgy ítélték halálra, hogy egy iszapos tó ágáról lóg és folyamatosan éhezik és szomjazik. Az Etosha-mocsár is egy évente kiszáradó, mocsaras tó. A következő faj a kistestű Abdim-gólya, ami nevét Abdim bejről (1780-1827), egy észak-szudáni török kormányzóról kapta. Az eső és jó szerencse hírnökének tartott faj a Szaharától délre költ, majd Afrika déli részére vonul. Az afrikai és ázsiai tátogató gólyák különleges madarak: vastag csőrkáváinak középső része nem ér össze. A képen látható, elsősorban puhatestűekkel táplálkozó afrikai faj a Szaharától délre található. Az utolsó, legnagyobb értékű bélyegre pedig a hazánkban is megtalálható fehér gólya került, ami vándormadárként többek közt a Etosha-mocsárban tölti a telet.

Madárrezervátum Afrikában

A nyugat-afrikai Szenegálban található a kontinens egyik legjelentősebb lápvidéke, a Szenegál folyó mentén. 400 madárfaj talál itt menedéket, melyek közül több száz vándormadár Európából. Ezt felismerve hozták létre 1971-ben a Djoudj Nemzeti Madárrezervátumot, mely hivatalos védelmet nyújt nemcsak a madaraknak, hanem más fajoknak is. 1977-ben, a vadvizek és azok madárállományainak védelmét biztosító ramszari egyezmény része lett, 1981-ben pedig a Világörökség része. Száraz évszakban, a 160 négyzetkilométeres területen másfél millió madár található meg. A Szaharát átrepülve itt jutnak először édesvízhez, ezért is olyan jelentős ez a terület. Mindezek mellett Nyugat-Afrika legnagyobb pelikánkolóniája él itt, de ez a csíkosfejű nádiposzáták legnagyobb telelőhelye is. a rezervátum kétszer került veszélyeztetett státuszba: először egy vízi erőmű építése miatt, másodszor pedig betolakodó növényfajok miatt, de szerencsére mindkét problémát sikerült kiküszöbölni. A képen látható bélyegsort 1974-ben adta ki a Szenegáli Posta, az utolsó három bélyeget légiposta értékként. Az elsőn egy 50-60 centiméter testhosszú pettyes búvárcsibe látható, amit a hazánkban is megtalálható kalanasgém követ. A harmadik bélyegre az állatkertekből is ismert feketenyakú koronásdaru került, a következő értékre pedig egy kis kócsag és több nagy kócsag. Ezek ugyancsak megtalálhatók a Kárpát-medencében. Az összefüggő párra rózsás flamingók kerültek, a szelvényen pedig egy térkép látható, amin a park helyét is jelölik.

Madarak egy világkiállításra, hibákkal

A Spanyolország középső részén levő Salamancában megrendezett Nemzetközi Ifjúsági Bélyegkiállítás alkalmából került kibocsátásra ez a kubai bélyegsor 2002-ben, amin vízimadarak láthatók. Az első, legkisebb értékű bélyeg azért érdekes, mert a bélyegen levő latin névhez képest egy Pluvialis squatarola, azaz ezüstlile látható a képen és nem egy törpepartfutó, azaz Calidris minutilla. Az ezüstlile az Antarktisz kivételével mindegyik kontinensen megtalálható. Ezt követi a mocsári cankó, ami egy Észak-Amerikában honos vándormadár. Párzási időszakban erdők rejtett mocsaraiban fészkel, majd délebbre vonulva a tengerpartok madara lesz. A kanadai lile egy 17-19 centiméter hosszú madárfaj, ami a harmadik bélyegre került. Vonuló madár ez is, ami Kanada északi felétől egészen a dél-amerikai Patagóniáig megtalálható. A második sorban látható a törpepartfutó, ami a legkisebb tengerparti madár, latin neve pedig a Calidris minutilla, ami méretére utal. Nagyjából 15 centiméteres hosszúságú faj, ami apró puhatestűekkel és rovarokkal táplálkozik. Az utolsó madárfaj, ha a képet nézzük az álarcos vízicsibe, persze ennek a latin neve is teljesen más, mint amit a bélyegen olvashatunk. A bélyeg szerinti Arenaria interpres a csigaforgató neve. Ennyi hiba nagyon ritkán szokott lenni bélyegen, mint ezen a soron. Az álarcos vízicsibe is amerikai madárfaj, ami sűrű mocsarakban él. Általában 10-12 tojást rak, amit a szülők felváltva költenek ki. Mindegyik bélyegen láható a nemzetközi bélyegkiállítás logója, valamint egy virágzó tavirózsa.   

Brazil madarak

Brazília partjainál, a 17. szélességi foknál, ötven kilométerre a szárazföldtől, az Atlanti-óceánban fekszik egy apró szigetcsoport, ami nevét arról kapta, hogy nyitott szemmel kell járjon, ki arra téved, hiszen a zátonyok és homokpadok veszélyt jelenthetnek a hajókra. Ez az Abrolhos szigetcsoport, amihez öt apró sziget és négy nagyobb zátony tartozik. Charles Darwin brit természettudós is járt itt a 19. század második felében, aki meglepődött a helyi élővilág sokszínűségén. 1983-ban döntött úgy a brazil kormány, hogy a szigetcsoportot tengeri nemzeti parkká emeli. Azóta csak az egyik sziget látogatható, a többire csak kutatók léphetnek, hogy aztán a sok ezer fészkelő madarat tanulmányozzák. A park tengeri része pedig nemcsak koralljai miatt híres, hanem a számos itt felbukkanó bálna-, delfin-, és teknősfajáról is. A képen látható, 1985-ös bélyegeken négy, a szigeteken fészkelő madárfaj látható. Az elsőn a pompás fregattmadár látható, ami 240 centiméteres szárnyfesztávolságával a legnagyobb fregattmadárfaj. Különlegessége piros torokzacskója, amit a hímek párzáskor fújnak fel. és ami focilabda méretű is lehet. Egy csérféle, a barna noddi a következő faj, ami évente egyszer költ és nagyobb kolóniákban él. Az alsó sort az álarcos szula indítja, ami Föld összes óceánján megtalálható, négy alfajjal. A bélyegre mögé egy vöröscsőrű trópusimadár is került, ami nagy számban fészkel az Abrolhos-szigeten. Az utolsó bélyegen az ezüstlile látható, aminek északi populációi a sarkkörtől délre vonulnak, míg a trópusokon élők egész évben helyben költenek.

Az életet adó víz

2006-ban, a sivatagok és elsivatagosodás nemzetközi évében adta ki az Üzbég Posta a képen látható kisívet, amire olyan vizek közelében élő madárfajok kerültek, amik az elsivatagosodás következtében veszélyben vannak. Az első faj a kékcsőrű réce, ami Spanyolország déli felétől egészen Kelet-Kínáig megtalálható kisebb populációkkal, de nagyobb, összefüggő élettere csak Közép-Ázsia félsivatagjainak magas sótartalmú tavaiban él. A faj a halcsontfarkú récék alcsaládjába tartozik, ami onnan kapta nevét, hogy faroktollai felállítva hasonlítanak a halcsonttal kimerevített legyezőkére. A vízhez leginkább alkalmazkodó réceformák ezek, amik a szárazföldön nehezen közlekednek. Mellette a rétisas látható, ami nevével ellentétben szereti a mocsaras, vizes, sőt tengerparti területeket is, sőt, elsődleges tápláléka a hal. A Kárpát-medencében is honos, eszmei értéke egymillió forint. Az alsó sort a tavak partján élő kis kárókatona került, ami Dél-Európától egészen Ázsia déli feléig honos. Halastavaknál károkat is okoz, mivel a 10-15 centiméteres halakat kifogja és elfogyasztja. A vízimadarakkal ellentétben nincs faggyúmirigyük, azaz nem vízhatlan a tollazatuk. Ennek következében  kitárt szárnyakkal szárítják magukat a vízparti fák ágain. Különleges tollazatáról kapta nevét a márványos réce, ami a jobb alsó sarokba került. A sekély tavakat kedvelő faj leggyakoribb élőhelye Irak és  Irán mocsaras déli vidékén van, ahol 2011-ben egy 40 ezres egyedszámú csapatot számoltak meg ornitológusok. Szaddám Huszein iraki elnök lecsapolta, majd szinte teljesen elsivatagosította ezeket a területeket, amit mára sikerült helyrehozni, így újra tömegével fordulnak meg benne madárfajok.