Tom of Finland

Az utóbbi években a Finn Posta szokatlan és merész bélyegkibocsátásairól ismert. Ilyen volt a díjnyertes kerti vécékről kiadott bélyegfüzetük és a képen látható, 2014-es öntapadós bélyegblokkjuk is. Minden idők legismertebb finn képzőművészének tartják Touko Laaksonent (1920-1991), aki Tom of Finland néven vált ismertté világszerte. Homoerotikus rajzai nemcsak a meleg kultúrára volt nagy hatással, de a popkultúrára is, gondoljuk a Village People együttesre (legismertebb daluk a YMCA) vagy az egyenruhás, hipermaszkulin macsókultúrára. A reklámrajzolónak tanult Laaksonen tizenéves korától kezdve rajzolt izmos munkásokat, a II. világháborúban pedig egyenruhás katonákat, elsősorban németeket, akiknek szerinte a legszebb egyenruhája volt. A homoszexualitást büntették ekkor Finnországban, így munkáit időről-időre megsemmisítette. 1956-ban Tom néven beküldte izmos favágókról készített rajzát a Physique Pictorial című, homoerotikus képeket ábrázoló amerikai magazinba, ami nagy sikert aratott. A motoros szubkultúra macsóságának népszerűsége is segítette Tom of Finland rajzainak elterjedését Amerikában, így évekre Los Angelesben élt és dolgozott. A hetvenes évekre rajzai közismertté váltak, a nyolcvanas évekre pedig könyv formában is megjelentek rajzai, sőt létrehozták a Tom of Finland Alapítványt, hogy fennmaradjanak alkotásai. Halála után számos múzeum rendezett kiállítást rajzaiból, amik a mai napig vitákat generálnak. Van, aki csodálatosnak, más visszataszítónak találja őket, van, aki szerint sztereotipizálja a férfiszerepet, más szerint fetisiszta ábrázolásról van szó. Bármi is legyen a véleménye az embernek a képekről, 3500 illusztrációjával neki volt a legnagyobb hatása a meleg képzőművészetre és okkal kerül be a 20. század legnépszerűbb művészei közé. 2017-ben filmet készítettek életéről, amit a finnek az Oscar-díjra is neveztek. A képen levő bélyeg pedig a legtöbbet eladott finn bélyeg lett.         
 

Bélyegnap a Szaharából

Az 1800-as évek végére a Spanyol Birodalom nem volt már olyan nagy, mint egykor, ennek ellenére próbáltak újabb területekhez jutni. 1884-ben nyilvánították a Marokkótól délre fekvő, az Atlanti-óceán partján levő szaharai területet magukénak, a terület pedig a Spanyol Szahara nevet kapta. A helyi, beduin törzsek nem örültek a spanyoloknak, akik kereskedelmi és katonai okok miatt tartották fontosnak a területet. Az 1950-es évekre viszont már nemcsak a helyiek, hanem Marokkó, az északi szomszéd és Mauritánia, a déli is követelte a területet vagy annak függetlenségét. 1973-ban létrejött az önállóságért küzdő Polisario Front (PF) nevű politikai mozgalom, ami gerillatámadásokkal próbálta a spanyolokat gyengíteni. Két évvel később mintegy 300 ezer marokkói vonult Spanyol Szaharába, aminek eredményeként a spanyolok véglegesen kivonultak, Mauritánia pedig pár évre rá visszavonta igényét a területre. Így terület 1975 óta a Nyugat-Szahara nevet viseli és marokkói megszállás alatt van. A PF az 1991-es tűzszünetig küzdött a marokkói megszállás ellen és létrehozott egy száműzetésben levő kormányt, ami a mai napig nem tudta érvényesíteni a helyiek akaratát. Eközben a marokkóiak felépítettek egy hatalmas homokfalat a sivatag közepén, ami az ország tengerparti négyötödét elválasztja a sivatagi résztől, ahol az egyoldalúan kikiáltott, viszont 40 ország által elismert Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság található. A terület fennhatósága a mai napig vitatott, több tízezren élnek menekülttáborokban. A képen látható, struccokat ábrázoló, feláras bélyegsort az 1952-es gyarmati bélyegnapra bocsátotta ki a Spanyol Szaharai Posta. 

A szovjet autóipar veteránjai

Valószínűleg az amerikai Packard autógyár Super Eight típusát másolták le a szovjet ZIL autógyárban, amiből a ZIS-110 született. Ami biztos, hogy Sztálinnak több ilyen amerikai autója volt, amit a negyvenes évek egyik legjobbjának tartottak, így nem meglepő, ha a szovjetek le akarták koppintani ezt a luxusautót. A baráti országok vezetői is kaptak ilyet ajándékba, például Mao Ce-tung kínai és Kim Ir Szen koreai vezetők. Sztálin halála után Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár a kabrió változatával vonult fel katonai parádékon, amilyet Ho Si Minh vietnámi és Enver albán kommunista vezetők is kaptak. Az autó gyártását tizenkét év után, 1958-ben fejezték be. A GAZ-51-es tehergépkocsit is 1946-ban kezdték el gyártani és hamarosan nagy sikert aratott. Lengyelországban, Kínában és Észak-Koreában is gyártották szovjet lincensz alapján a teherautót, ami végül a legelterjedtebb teherautó lett az ötvenes és hatvanas években. A Nyizsnyij Novgorod-i, akkor Gorkiji Autógyárban készült modellt 1975-ig gyártották. A GAZ-M-20 Pobeda (Pobjeda) nevét az orosz győzelem szóról kapta, mivel Sztálinnak ez a név tetszett. 1946-tól 1958-ig gyártották a Szovjetunióban, Lengyelországban pedig Warszawa néven gyártotta az FSO gyár 1973-ig. Magyarországon az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) használta, így sokakban baljós emlékeket ébreszt. A második sort a ZIS-150 teherautó indítja, ami szintén népszerű teherautó volt, amit Brassóban is gyártottak. Ugyanabban a gyárban készült a ZIS-154 nevű, 34 férőhelyes autóbusz is, amiket csak 1946-1949 gyártottak. A busz csak 9,5 méter hosszú volt és egyik érdekessége, hogy az ablakokat lehúzva lehetett kinyitni. Ezt a típust továbbfejlesztették, amik sokkal népszerűbbé tették az új változatot. A képen levő bélyegsort 1976-ban bocsátották ki. 

Indián táncok

A legtöbb kultúrában a tánc az egyik legfontosabb eleme a közösségnek. 1996-ban az Amerikai Posta indián táncokat bemutató ívet bocsátott ki. Az 1920-as évekre a táncokat, mint az indián őslakosok identitásának egyik fontos elemét, betiltották, így csak titokban szervezhettek táncos eseményeket. Az első bélyegre a rendkívül gyors tempójú, pörgős Fancy Dance nevű tánc került. A húszas években két oklahomai ponka fiú találta ki a táncot, ami azonnal hatalmas sikert aratott, így rövidesen más törzseknél is elkezdték táncolni. A tánc neve a rengeteg díszes kiegészítőre utal, amiben a fellépő mozog. A harmincas évekre már szabadon lehetett indián fesztiválokat (pow wow) tartani, sőt versenyeket is elkezdtek szervezni, amik a mai napig népszerűek. Az Új-Mexikó és Arizona területén élő pueblo törzsek tánca a lepketánc, ami egyben fohászkodás esőért, bőséges termésért, egészségért és hosszú életért. A pueblo indiánokhoz tartozó hopi törzsben a lepke/pillangó jelentős szimbólum, ami tárgyaikon is megjelenik. Ez jelenik meg a második bélyegen. A harmadikon levő hagyományos tánc sem köthető egy törzshöz. A férfiaknál a tánc a bátorságot és vadászatot testesíti meg, a nőknél a kecsességet, szépséget és kapcsolatukat az anyafölddel. Az északnyugati, óceánparti törzseknél volt hagyomány a hollótánc, ahol a táncos hollófej alakú famaszkot viselt és a holló mozdulatait utánozta. A hollót szent állatként tisztelték, a hagyomány szerint pedig a maszk viselője átvette a holló lelkét. A Holló klánjának tiszteletére táncolták, a maszk csőre pedig mozgott, így a madár hangját is tudták utánozni. Az utolsó bélyegre a karikatánc került, ami a harmadik, nem egy törzshöz köthető tánc. A bélyegen levő öt tánc közül ez a legösszetettebb, mivel úgy kellett mozogniuk, hogy az 1-40 közti karika mozgásban legyen. A tánc történetmesélés, ahol a karika az élet véget nem érő körforgását szimbolizálja, a karikákkal pedig különféle állatokat, természeti elemeket, évszakokat imitálnak. A tánc a mai napig népszerű, 1991-ben világbajnokságot is tartottak belőle.

Állatok Jerseyről

Gerald Durrell (1925-1995) brit író (Családom és egyéb állatfajták) és zoológus 1963-ban alapította a mára a nevét viselő Jersey Vadvédelmi Alapítványt, hogy veszélyeztetett fajokat szaporítsanak, majd helyezzenek vissza eredeti élőhelyükre. Az alapítvány központja a Csatorna-szigetek egyikén, Jerseyn található, ahol Durrell először 1959-ben vadasparkot hozott létre. Mára a parknak évente 170 ezer látogatója van és nagyjából 130 faj 1400 egyede látható. A képen levő bélyegsort a Jersey Posta bocsátotta ki 1972-ben, jobb felső sarkában II. Erzsébet brit uralkodó sziluettje látható. A bélyegeken levő állatok mind tenyésztési és újratelepítési programok részei voltak, úgy, mint a legkisebb értékre került leggyorsabb szárazföldi emlős, a gepárd. Mára ez a ragadozó nem veszélyeztetett, mivel sikerült megóvni élőhelyét, továbbá olyan helyekre is visszatelepíteni, ahonnan kihalt. A súlyosan veszélyeztetett Bali-seregély a következő faj, ami csak az Indonéziához tartozó Bali szigetén él. A madár élőhelyének lecsökkenése okozta szinte teljes kipusztulását, így mára csak 100 egyedet tartanak számon, annak ellenére, hogy állatkertekben több él ennél. Az Andok az otthona a pápaszemes medvének, ami elsősorban növényekkel, gyümölcsökkel és kisebb állatokkal táplálkozik. A klímaváltozás, élőhelyének csökkenése és vadászata a kihalás szélére sorolta ezt a fajt, ami az egyetlen medvefaj Dél-Amerikában. A leghíresebb pápaszemes medve Paddington, amit rajzfilmekből és játékfilmekből ismerhetünk. Az utolsó bélyegre a tuatara vagy hidasgyík került. Ez az Új-Zélandon élő, 75 centiméter hosszúságú gyíkfaj egy igazi őskövület, ami a dinoszauruszok idejében is élt. Külsőleg olyan mint egy gyík, de belső felépítésében ősállatra hasonlít: többek közt a legősibb szívfelépítése van az összes hüllő közül, nincs külső hallójárata és van fejtetői szeme, amit pontosan nem tudni mire használ.

Viktória 200

Május 24-én volt Viktória brit királynő születésének 200. évfordulója, amire több ország is bélyegsorokat bocsátott ki. A több, mint fél évszázadig uralkodó Viktória volt az első személy, aki bélyegen megjelent. Ez a bélyeg volt a Penny Black, a világ legelső felragasztható postabélyege, amit 1840-ben adtak ki. A legendássá vált bélyeget különböző típusúak váltották, de egy volt közös bennük: mindegyik a királynőt ábrázolta. A 19. századi brit bélyeggyűjtés rendkívül aprólékos, több tucatnyi könyvet írtak róla, de talán legismertebb szakkönyve a Stanley Gibbons bélyegszaküzlet Nagy-Britannia Specializált Bélyegeinek Első Kötete. Ebben mutatják be azt a három nagy kategóriát, ami a Viktória alatti bélyegkibocsátást meghatározza. Ennek a három típusnak látható 1-1 példánya a képen levő bélyegeket. A Penny Black és még hat másik bélyeg mélynyomtatással készültek 1870-ig. A második bélyegre az 1847-ben  kiadott, zöld dombornyomatú bélyeg került. Ezzel a technikával készült bélyegeket csak 1854-ig készítettek, mert rendkívül lassan lehetett őket gyártani. Egyesével lehetett a bélyegeket elkészíteni, így a papíron kisebb-nagyobb, üres részek maradtak, ami pazarlás volt. (Ekkor még nem létezett perforálógép sem.) A dombornyomatú bélyegek papírjában selyemszálak voltak, a süllyesztékek (hogy az arc ne legyen festékes) különleges technikával készült. 1855-1892 között újabb nyomdatechnikai eljárással kezdtek el dolgozni, ami a síknyomás volt. Itt nem volt kidomborodó vagy bemélyülő rész, így sokkal gyorsabban lehetett gyártani a bélyegeket, ez volt a leghatékonyabb eljárás. Az első síknyomással készült bélyeg került a harmadik bélyegre. A képen levő sor a Londonban megrendezett Philympia 1970 Nemzetközi Bélyegkiállítás alkalmából lettek kibocsátva.